Életmeglátások, novellák az én szememmel...
Csak az életszemléleteimet, a saját tapasztalataimat, a látottakat írom le. Egy vörösre sírt szemű bácsika ihletett meg a metrón, mikor őt látva egy egész szituációsorozatot fogalmaztam meg a 10 perces út alatt. De inkább olvass tovább ;)
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
"fél órája itt kering egy darázs...már minden lehető segítséget megadtam neki.
lehúztam a rolót, hogy ne a csukott ablakon próbálkozzon, hanem az erkélyajtón. semmi.
elhúztam a függönyt, hogy ne is a szobába jöjjön, hanem az utcára!! semmi.
terelgettem egy törülközővel (vagyis vadul csapkodtam és amikor közelebb jött hozzám sikítva rohantam a másik szobába...) semmi.
és amikor egyetlen pillanatra fordulok el, hogy megnézzem mi esett le a nappaliban (mert ugye a darázs nem elég... kell még egy szellem is...) akkor TŰNIK EL!!
csak reménykedni tudok, hogy kiment és nem áll valahol lesben és várja hogy rálépjek/ráüljek/bele tenyereljek :@@"
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A napokban utaztam valamerre és egy igen megható látványban volt részem. Egy talpig feketébe öltözött, idős férfi állt előttem a metrón. Először csak végigmértem, mint minden embert az utcán. Elgondolkoztam, vajon milyen volt fiatalon, vajon min gondolkozhat olyan mélyen, miközben a semmibe bámul. A sötétségbe, ki az ajtón...a föld alatt. Aztán megláttem. Sírt. Pirosak voltak a szemei, és az orrát törülgette egy papírzsebkendővel. Talán egy temetésről jött? Ez megmagyarázná a fekete ruháját. De az én fantáziámat nem elégítette ki ez a tény. Jó, lehet, hogy temetésről jött, de talán csak visszagondolt gondtalan fiatalkorára, feleségére, gyermekeire. Az emlékek megsírathatják az embert az útja közepén? Nem tudom, még nem éltem át ilyet. Majd ha én is idős leszek, bölcs és több dolog lesz mögöttem mint előttem, akkor talán én is így fogok gondolkozni. Visszaemlékzni, megsíratni mindent, ami elmúlt. Majd meglátjuk...
Miután leszállt a történetem 'főhőse' egy kicsit fiatalabb nő szállt föl ugyan arra a helyre, de ő nem volt egyedül. Egy lánnyal volt. A lányával, aki már felnőtt volt ugyan, de úgy viselkedett, mint egy hisztis óvodás. Nem hagyta az -ugyancsak feketében járó - anyját elmerülni saját gondolataiban. Veszekedtek. Az ebédről, a ruhákról, az élet apróbb problémáiról. Mindenről. Végül elcsendesedtek és a lány, figyelmen kívül hagyva, hogy anyja az idősebb, tisztelnie kellene és talán a jómodor is elkellne nála, leült az egyetlen szabad helyre. Nem kínálta fel édesanyjának, csak leült és duzzogott magában. Ekkor láttam meg az anya szemében egy könycseppet. Egy parányi csöpp könny volt az, de minden benne volt, az össze fájdalma. Ezzel az egy csöppel kifejezte bánatát, úgy, hogy talán senki nem vette észre, de ő (és én...) tudta, hogy nem mutathatja ki az egész világnak a fájdalmát. Ő már megtanulta az évek során, hogy mi a helyes. Én még nem tudom kontrollálni az érzelmeimet, pedig harcolok ellenük mégis sokszor ez nem sikerül. Próbálok változni, komolyabb érettebb lenni. Ebben van segítségemre, hogy megfigyelem az embereket, és az arcvonásaikból, mozdulataikból próbálom megfejteni az életüket. A múltjukat, a fájdalmaikat, az örömeiket és ezt mindet összevegyítve.
Talán sikerül majd...a távoli jövőben.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
elhúztam a függönyt, hogy ne is a szobába jöjjön, hanem az utcára!! semmi.
terelgettem egy törülközővel (vagyis vadul csapkodtam és amikor közelebb jött hozzám sikítva rohantam a másik szobába...) semmi.
és amikor egyetlen pillanatra fordulok el, hogy megnézzem mi esett le a nappaliban (mert ugye a darázs nem elég... kell még egy szellem is...) akkor TŰNIK EL!!
csak reménykedni tudok, hogy kiment és nem áll valahol lesben és várja hogy rálépjek/ráüljek/bele tenyereljek :@@"
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A napokban utaztam valamerre és egy igen megható látványban volt részem. Egy talpig feketébe öltözött, idős férfi állt előttem a metrón. Először csak végigmértem, mint minden embert az utcán. Elgondolkoztam, vajon milyen volt fiatalon, vajon min gondolkozhat olyan mélyen, miközben a semmibe bámul. A sötétségbe, ki az ajtón...a föld alatt. Aztán megláttem. Sírt. Pirosak voltak a szemei, és az orrát törülgette egy papírzsebkendővel. Talán egy temetésről jött? Ez megmagyarázná a fekete ruháját. De az én fantáziámat nem elégítette ki ez a tény. Jó, lehet, hogy temetésről jött, de talán csak visszagondolt gondtalan fiatalkorára, feleségére, gyermekeire. Az emlékek megsírathatják az embert az útja közepén? Nem tudom, még nem éltem át ilyet. Majd ha én is idős leszek, bölcs és több dolog lesz mögöttem mint előttem, akkor talán én is így fogok gondolkozni. Visszaemlékzni, megsíratni mindent, ami elmúlt. Majd meglátjuk...
Miután leszállt a történetem 'főhőse' egy kicsit fiatalabb nő szállt föl ugyan arra a helyre, de ő nem volt egyedül. Egy lánnyal volt. A lányával, aki már felnőtt volt ugyan, de úgy viselkedett, mint egy hisztis óvodás. Nem hagyta az -ugyancsak feketében járó - anyját elmerülni saját gondolataiban. Veszekedtek. Az ebédről, a ruhákról, az élet apróbb problémáiról. Mindenről. Végül elcsendesedtek és a lány, figyelmen kívül hagyva, hogy anyja az idősebb, tisztelnie kellene és talán a jómodor is elkellne nála, leült az egyetlen szabad helyre. Nem kínálta fel édesanyjának, csak leült és duzzogott magában. Ekkor láttam meg az anya szemében egy könycseppet. Egy parányi csöpp könny volt az, de minden benne volt, az össze fájdalma. Ezzel az egy csöppel kifejezte bánatát, úgy, hogy talán senki nem vette észre, de ő (és én...) tudta, hogy nem mutathatja ki az egész világnak a fájdalmát. Ő már megtanulta az évek során, hogy mi a helyes. Én még nem tudom kontrollálni az érzelmeimet, pedig harcolok ellenük mégis sokszor ez nem sikerül. Próbálok változni, komolyabb érettebb lenni. Ebben van segítségemre, hogy megfigyelem az embereket, és az arcvonásaikból, mozdulataikból próbálom megfejteni az életüket. A múltjukat, a fájdalmaikat, az örömeiket és ezt mindet összevegyítve.
Talán sikerül majd...a távoli jövőben.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Egy nagy álmom, hogy régi ruhákban járhassak, fonott hajjal egy faluban. Kezemben kosárka lenne tele kenyérrel, tojással, friss tejjel. Vágyik még valaki arra, hogy visszapörgesse az időt? Mondjuk 100-200 évvel. Bálokba járhatnánk, vagy a földön dolgoznánk. A gyerekek biztonságban játszhatnának az utcán, mint a Pál utcai fiúk-ban. Húsvétkor -régi szokás szerint- az ágyban lepnének meg a legények egy vödör kúthdeg vízzel. A karácsony nem a legdrágább ajándékokról, ruhákról, játékokról szólna, hanem hangulatos lenne, sok mézeskaláccsal, bejglivel. Komolyan, valaki akarja még ezt? Csak én vagyok az az agyalágyult, aki minden modern dolgot sutba vágna és egy egyszerű paraszti házba menne vissza? Öhm..talán nem paraszti, hanem nemesi családba, de hisz úgyis csak a fantázia szab határt. Mindenki vissza tud repülni oda ahova szeretne egy jó könyv, egy rövidke történet, egy megkapó film vagy egy álom segítségével. Náha feküdjetek le az ágyatokra, hunnyjátok le a szemeteket és repüljetek a gondolataitokkal. Messze, egy elérhetetlen távolba. De szólok, ahogy kinyitjátok a szemeteket csalódás fog érni, hogy az a világ, amit annyira szerettél eltűnt és nem létezik. Mindenkinek ajánlom az álmodozást, de óvni is szeretnélek titeket attól, ami azután vár...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Életmeglátások, novellák az én szememmel... - © 2008 - 2024 - novels.hupont.hu